Amikor Shanghai történetéről írtam röviden:
https://shanghaibanelni.blog.hu/2012/01/13/egy_143
a külföldi koncessziókat csak néhány mondatban említettem. Most eljött az ideje egy részletesebb bemutatásnak.
Shanghai gazdasági és politikai hatalma az 1730-as évekre annyira megerősödött, hogy a Jangce torkolatvidékének legfontosabb kikötője és kereskedelmi központja lett. Ennek ténye és kiváló földrajzi elhelyezkedése felkeltette a brit Kelet-indiai Társaság figyelmét, akik már régóta szerettek volna Kínával közvetlenül kereskedni. 1699-ben engedélyt kaptak, hogy Kantonnal (Guangzhou) árut cseréljenek. Teát, selymet és porcelánt szállítottak innen, amiért a kínaiak ezüstöt kértek. A tea nagyon népszerű fogyasztási cikk lett Angliában, egyre nagyobb mennyiségre volt szükség és attól tartottak, hogy így túl sok nemesfém áramlik majd ki az országból.
Abban az időben az ópium, -amely csillapította a fájdalmat, segített aludni és csökkentette a stresszt-, széles körben keresett drog volt Kínában, ezért a társaság az ezüstöt, Indiából csempészett ópiummal váltotta ki. Kína rövid idő alatt a több millió ópiumfüggő országává vált. Az ópiumüzlet magas jövedelmezősége miatt a kínai kereskedők hajlandók voltak ezüstöt is fizetni a briteknek. Így a Kínában elköltött nagy mennyiségű ezüst visszatért a brit kezekbe.
A kínai uralkodók kezdték felismerni az ópiumkereskedelem országukra gyakorolt negatív hatásait.
1839-ben a Daoguang császár betiltotta az ópium eladását. Elkobozták és megsemmisítették a brit ópiumkereskedők több millió fontnyi áruját, és elrendelték a külföldi hajók blokádját.
Az ópiumtilalom ellenére a brit kormány támogatta a kereskedők kártérítési követelését a lefoglalt árukért, és ragaszkodott a szabad kereskedelem és a Kínával egyenlő diplomáciai elismerés elveihez. A két nemzet között több hónapig tartó feszültség után a brit haditengerészet 1840 júniusában ágyukkal felszerelt hajókat indított Kína felé, és technológiai fölényükkel, alig egy év alatt legyőzték a kínaiakat.
A britek ezt követően aláíratták a nankingi szerződést (1842. augusztus 29), amely arra kényszerítette Kínát, hogy növelje külkereskedelmét, adjon kártérítést, és engedje át Hongkongot a briteknek. Következésképpen Kínában folytatódott az ópiumkereskedelem. A huszadik századi nacionalisták 1839-et úgy ítélik meg, mint a megaláztatás századának kezdete, sok történész pedig a modern kínai történelem kezdetének gondolja.
A fent említett szerződés eredményeként 5 szerződéses kikötő nyílt meg a külkereskedelem számára: Canton, Xiamen, Fuzhou, Ningbo és Shanghai. A külföldi kereskedők bárkivel kereskedhettek, akivel csak akartak.
Nagy-Britannia arra is jogot kapott, hogy konzulokat küldjön a szerződéses kikötőkbe, akik közvetlenül kommunikálhattak a helyi kínai tisztviselőkkel.
Sir Henry Pottinger, Hongkong első kormányzója utasítására George Balfour, a Kelet-indiai Társaság Madras Tüzérségének kapitánya Nagy-Britannia első konzuljaként érkezett Sanghajba 1843. november 8-án a Medusa gőzhajó fedélzetén.
Az első években csak néhány kereskedő merészkedett az akkor még elég vad és szokatlan körülmények közé, de aztán ahogy kialakították maguknak “kis hazájukat”, egyre többen jöttek családostul: amerikaiak, franciák, németek…stb.
Az Egyesült Államok volt az első aki 1844. július 3-án aláírta a Wanghiai szerződést Kínával, amelynek értelmében ugyanazokat a kiváltságokat kapta Kínában, amelyeket Nagy-Britannia az 1842-es Nankingi-egyezmény alapján. Sőt, további kiváltságokat is kapott, beleértve a kedvezményes kabotázs jogát (szállítási, fuvarozási tevékenység az ország területén), joga volt földet vásárolni az öt szerződéses kikötőben, és ott templomokat és kórházakat emelni, valamint megkapta a kínai nyelv tanulásának jogát, ami addig tiltva volt a külföldiek számára.
Nagy-Britannia csak 1845-ben követte az Egyesült Államok nyomdokait, és aláírt egy földszerződést, amely lehetővé tette a britek számára, hogy örök időkre földet béreljenek Sanghajban.
Ezek a földterületek, a fallal körbevett régi városon kívül estek, egymással határosak voltak de működésük az adott ország közigazgatási, jogi, oktatási és egyéb szabályainak felelt meg.
1854-ben, három ország (Egyesült Királyság, Egyesült Államok és Franciaország) létrehozta a Sanghaji Helytartóságot (Shanghai Municipal Council, SMC), hogy érdekeiket szolgálja, de 1862-ben Franciaország kilépett a megállapodásból.
A következő évben (1863) a brit és az amerikai koncessziók formálisan egyesültek, és létrehozták a Sanghaji Nemzetközi Telephelyet (Shanghai International Settlement), amelyben a brit alattvalók és az amerikai állampolgárok területi függetlenséget és konzuli joghatóságot élveztek, a mindkét fél által elfogadott szerződések értelmében. Ezt a megállapodást 1943-ban helyezték hatályon kívül.
Ahogy egyre több külföldi hatalom lépett szerződéses kapcsolatba Kínával, állampolgáraik is a település igazgatásának részévé váltak. A szerződéses hatalmak száma 1918-ra 19-re emelkedett, de az 1930-as évekre 14-re csökkent: az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország, Olaszország, Norvégia, Svédország, Dánia, Hollandia, Spanyolország, Portugália, Peru, Mexikó és Svájc.
A 19. század vége felé az oroszok is megérkeztek, Oroszország megépítette a Kelet- kínai vasutat, és megszerezte Harbint és Port Arthurt.
Én most kifejezetten a sanghaji koncessziókról írok, de azt azért tudni kell, hogy Kína más részein is megvetették lábukat a külföldi hatalmak: Hong Kong, Macau, Xiamen, Guangzhou, Harbin, Qingdao, Tianjin..stb.
Qingdaoban a németek és olaszok alakítottak koncessziókat, itt irtam a városról:
https://shanghaibanelni.blog.hu/2022/01/04/qingdao
Az Osztrák–Magyar Monarchia és Kína közötti kapcsolatrendszer alapjait neves magyar természetkutatók tették le. Az első kétoldalú szerződés az 1869. szeptember 2-án Pekingben megkötött kereskedelmi és hajózási egyezmény volt, amely 1917-ig maradt érvényben.
Az 1900-as bokszerlázadáskor az Osztrák–Magyar Monarchia csatlakozott a nyolc nemzet szövetségéhez és segített a felkelés leverésében.
1901 szeptember 7-én jóvátételként az Osztrák–Magyar Monarchia is, a többi harcokban részt vett államokkal együtt, koncessziót kapott Tianjin (Tiencsin) belvárosában a Hai folyó mentén, és konzulátust nyitott a santungi Chih-fuban. Az osztrák-magyar koncessziós zóna, vagy korabeli nevén a Tiencsin osztrák-magyar telepítvény, egy 150 hektáros önellátó területet jelentett, mely rendelkezett saját fürdővel, színházzal, zálogházzal, iskolával, laktanyával, börtönnel, temetővel és kórházzal is. A terület és az itt működő konzulátus is az osztrák-magyar törvények, és nem a kínai hatálya alatt állt. Az itt élő kínai lakosok egyöntetűen megkapták az osztrák-magyar állampolgárságot. A városrészben ekkor mintegy 30.000 ember lakott. A fennhatóság mindösszesen tizenhat évig tartott.
A koncessziós területek Sanghajban saját autonómiával, saját közigazgatással, jogszolgáltatással, iskolákkal, kórházakkal, tűzoltósággal, rendőri erőkkel (sanghaji önkormányzati rendőrség), és még saját katonai tartalékkal is rendelkeztek a Sanghaji Önkéntes Hadtestben.
A rendészeti hivatalokban vietnámi és indokinai rendőrök szolgáltak, illetve a brit részen indiai szikh rendőrök.
1927 április 3-án, a brit koncesszióban történt zavargások után (Hankou Incident), a sanghaji védelmet bővítették a brit hadsereg állandó zászlóaljával és az amerikai tengerészgyalogság 4. kontingensével.
A francia koncesszióba további indokínai csapatokat és annamita katonákat hozattak, az olaszok is megerősítették saját tengerészgyalogságukat, ahogy a japánok is (akiknek csapatai végül sokszorosan felülmúlták a többi országét).
A baj az volt, hogy ezek a rendvédelmi szervek teljesen függetlenül működtek egymástól, ami a századeleji bűnüldözés összehangolását nagyon megnehezítette. A koncessziók között nem volt zárt kerítés, ha például a bűnöző átszökött egyik területről a másikra, simán megúszta mert a rendőrök nem tudtak átmenni másik ország terülétére.
Shanghai lakossága az 1900-as évek elején 1 millió körüli, az 1930-as években pedig már 3 millió körül volt. Inkább a környező tartományok lakóit szívta magába, a csavargók, bűnözők, prostituáltak, nincstelenek, ez okozta az elképesztően elharapozott bűnözést ami hírhedtté tette az 1920-as évekre: virágzott az ópiumkereskedelem és fogyasztás, a prostitució, megjelentek a szórakozóhelyek, kaszinók, bűnbandák és titkos társaságok alakultak.
Természetesen a külföldiek között is akadtak rejtői alakok: kalandorok, ügyeskedők, kémek…stb.
Az akkor hatalmon lévő Kínai Demokratikus Kormány (Kuomintang) nem zavartatta magát, hiszen hatalmas bevételekre tett szert ezen üzletágakból. Az 1910-es statisztikák szerint a világ drogfogyasztásának 90%-a kínai szükségleteket elégített ki. Ez főleg az ópiumra korlátozódott, de más drogok is megjelentek. Megalapították az Ópiumellenes Hivatalt, ami szoros együttműködést ápolt a Közbiztonsági Szolgálattal és a kormánnyal.
Sanghajba folyamatosan áramlott a nyugati tőke: bankok, kereskedelmi társaságok települtek ide, és a kereskedelem is virágozni kezdett. Volt pénz infrastukturára és a város fejlesztésére:
A külföldiek lakta negyedekben az utcákat 1865-től gázlámpák világították meg,
1881-től a lakásokban volt telefon
1882-től már volt áram szolgáltatás
1881-ben alakult meg Londonban a Sanghaji Vízművek és rögtön felállították az első víztornyot
1908 óta volt villamos közlekedés: 7 brit, 3 francia, 4 kínai vonal. A brit és francia vállalatok, még a kommunista párt hatalomátvétele után is működtek, 1952 illetve 1953-ig. A legutolsó vonalat 1975-ben zárták le.
1914-ben jelent meg az első troli.
Az első automobil 1901-ben jelent meg a város utcáin, az autó tulajdonosát, bizonyos Leinz urat magyarként tartják számon a kínai történelemkönyvek.
A tanács az 1880-as évek közepére gyakorlatilag monopóliummá vált a város vállalkozásai felett. Felvásárolta az összes helyi gázszolgáltatót, áramtermelőt és vízszolgáltató társaságot, majd – a 20. században – átvette az irányítást a villamosok és az összes nem magán riksa felett.
Szabályozta az ópiumértékesítést és a prostitúciót is egészen azok 1918-as, illetve 1920-as betiltásáig.
Valójában a britek birtokolták a legtöbb helyet a tanácsban, és az összes önkormányzati osztályt vezették (a britek közé tartoztak az ausztrálok, az új-zélandiak, a kanadaiak, az újfundlandiak és a dél-afrikaiak, akiknek a területen kívüli jogait az Egyesült Királyság szerződése állapította meg).
1928-ig egyetlen, a Nemzetközi Telephelyen lakó kínai sem csatlakozhatott a tanácshoz. Az 1930-as évek elejére a briteknek és a kínaiaknak öt-öt tagja volt a tanácsban, az amerikaiaknak, a japánoknak és a többieknek pedig kettő.
Itt szeretném megragadni az alkalmat és eloszlatni egy városi legendát, miszerint anno egyik park bejáratánál olyan tábla függött ami megtiltotta, hogy kínaiak és kutyák belépjenek.
Valószínű Európában Bruce Lee 1973-as Tomboló ököl (The Chinese Connection) című filmje miatt vált ismertté, amelyben a főszereplő, a park kapujában játszódó jelenetben egy (fiktív) „ Dogs and Chinese Not Admitted” táblát egy jól célzott rugással kettétört.
A szóban forgó zöldterület neve ma Huangpu-park, és a Bund északi csücskében található. Kezdetben Public Garden-ként, majd Recreation Ground-ként hivatkoztak rá, majd a későbbiekben Bund Garden (外滩公园) néven vált elterjedtté mind az angol, mind a kínai nyelvben.
Abban az időben Kínában nem voltak parkok, csak magánkertek. Az angol konzulátus építtette az első európai stílusú parkot, az egykori Wusong folyó és a Huangpu folyó találkozásánál az árapály síkságára.
1868-ban nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. Eleinte bárki bemehetett, de miután sorozatos panasz érkezett a kínaiak illetlen viselkedésére, hamar kitiltották őket.
1881-ig a kínaiknak tilos volt a belépés, kivéve a "tisztelettudó és jól öltözött" kínaiak számára (külföldieket elkísérő szolgálók vagy a város szolgálatában álló kínai rendőrtisztek). 1881-1884 között a helytartótanács megváltoztatta a korábbi rendelkezést, kínai polgárok is heti alkalommal igényelhettek belépést kíséretükkel együtt. 1889-ben viszont ismét szigorítottak a rendelkezéseken.
Az 1903-as szabályzat 1-es és 5-ös pontjai:
1. Kutyával és biciklivel belépni tilos.
5. Kínaiak belépése tilos, kivéve a külföldiek kíséretében megjelenő szolgálóké.
Az 1913-as szabályzat viszont már azzal a ponttal nyit, hogy:
1. A park kizárólag a külföldi közösség számára van fenntartva.
2. Kutyával és biciklivel belépni tilos.
Az 1917-es szabályzatban némi módosítás ment végbe:
1. A park a külföldi közösség számára van fenntartva.
4. Kutyával és biciklivel belépni tilos.
Tehát egyik táblán sem szerepel egy mondatban a “kutyáknak és kínaiak belépni tilos” frázis, ennek ellenére gyorsan terjedni kezdett és évtizedek óta széles körben ismétlődik ez a történet.
Számos könyv idézi, köztük Kína első köztársasági elnökének, Sun Yat-Sennek az írásai is.
Zhou Erfu, aki a nyugatiasodás ellenharcosa volt, szintén azt írja:
- Mivel az imperialisták egyformán bánnak a kínaiakkal és a kutyákkal, a Bund Park bejáratánál egykor egy táblát függesztettek ki: "Kutyák és kínaiak nem léphetnek be."
("Jiangnan Memories" (Wen Wei Po, 2. kiadás, 1989. szeptember 10.)
John K. Fairbank, a Harvard Egyetem történésze a “The Great Chinese Revolution” (147. o.) című 1986-os tanulmányában hivatkozik a Sanghaji bund közkertjében lévő gyakran emlegetett táblára.
A megaláztatás és az idegenuralom elleni gyűlölet példája lett, amit a Kínai Kommunista Párt is felhasznált az 1920-as évek elején, sőt később a Kuomintang (Kínai Nacionalista Párt) is tett érte, hogy terjedjen ez a tévhit és megcsontosodjon a kollektív emlékezetben.
A XX. század vége felé, amikor az ország egyre nyitottabbá vált a világra, kínai történészek újra elővették a sztorit emlékeztetőül, hogy mi történt a kínaiakkal, mikor megnyitották Kínát a külföldiek előtt.
Hiába telik az idő, ez a mondat a Kínát megalázó nyugat elleni gyűlölet szimbólumává vált.
2012-ben is volt erről egy vita városszerte, ami egy pizzéria ártalan reklám szövegéből indult ki. Itt írtam róla: https://shanghaibanelni.blog.hu/2012/03/05/francia_negyed
Ne felejtsük el, hogy akkor még nem létezett multikulturalizmus, valószínű, hogy a kínaiak elleni diszkrimináció és lenézés jelen volt az akkori társadalomban.
Nemcsak ebben a parkban voltak szabályok. A mai Zhongshan Park elődje egy privát kertes villa volt, amelyet 1860-ban a brit Hogg épített. 1913-ban a parkot és a környező területet nyilvános szórakozóhelyként nyitották meg, Jessfield Park néven, ahol a bejáratnál hasonló tábla függött.
Lu Xun Park, korábbi nevén Hongkou (Hongkew) Park szintén a külföldiek használatában volt. 1896-ban a Sanghaji Nemzetközi Telephely Építési Irodája 39 hektárnyi földet vásárolt Hongkouban (korábban nevén Hongkew) a koncesszió határain kívül, hogy a Shanghai Önkéntes Hadtest lőterének használhassa. A pályát Donald MacGregor 1905-ben Hongkew Sports Games Park and Shooting Field néven alakította át, 1909-ben fejezték be. A parkot 1917-ben kibővítették, majd 1922-ben újra Hongkew Parkra keresztelték.
Ez volt a második legnagyobb park Sanghajban, a Jessfield Park mellett (ma Zhongshan Park). Mindkét park, annak ellenére, hogy a nemzetközi egyezségen kívüli, kínai területen volt, a Sanghaji Önkormányzati Tanács igazgatása alatt állt.
A Hongkou Parkot, valamint a Sanghaji Önkormányzati Tanács által kezelt többi parkot 1928-ban nyitották meg először a kínai látogatók előtt.
Egyre több kínai menekült a biztonságot nyújtó nemzetközi koncessziókba, először a Tajping-felkelés alatt, aztán a kínai polgárháború alatt.
1932-ben 1 040 780 kínai élt a Nemzetközi Településen belül, további 400 000 pedig a második kínai-japán háború 1937-es kitörése után menekült a területre.
A külföldiek két nagyobb hullámban telepedtek be, az első ópiumháború után a brit, amerikai, német kereskedő társaságok, majd az orosz polgárháboru után volt egy nagyobb bevándorlási hullám, nemcsak Sanghajba hanem az észak kínai területekre is. Sanghajba 1939-ig vízum és útlevél nélkül is be lehetett jutni és letelepedni.
Aztán a 2. Világháború előtt a náci Németországból, Ausztriából, Spanyolországból és Európa más részeiről, ezerszámra indultak útnak zsidók. A kivándorlás első üteme a 1935-ös nürnbergi törvények után történt, majd az 1938-as kristályéjszaka után még egy nagyobb hullám indult.
Sanghaj hosszú ideig az egyetlen hely volt a világon, amely feltétel nélkül menedéket kínált a nácik elől menekülő zsidóknak. Az 1930-as és 1940-es években több mint húszezer európai zsidó életét mentették meg azzal, hogy befogadták őket Sanghajba.
1941. augusztus 21-én a japán kormány megálljt parancsolt a zsidó bevándorlásnak.
A zsidók szabad életének 1943 februárjában vetettek véget. A japán hatóságok ekkor kötelezték arra az 1937 után érkezetteket, hogy egy körülbelül 1 négyzetkilométernyi területű gettóba költözzenek be. Az eddig is nyomorúságos körülmények még nehezebbé váltak, körülbelül 8 ezer ember zsúfolódott össze, és mindennapossá vált az éhezés.
A gettót hivatalosan 1945. szeptember 3-ig tartották fenn.
Korabeli beszámolók alapján úgy tűnik, hogy az 1930-as évek közepén 62 ezer külföldi élt ott, köztük 100-150 magyar. Közülük legalább hetven karriert is csinált, főként kereskedők, orvosok, mérnökök és művészek.
A 19. században az európaiak ugyanúgy rendelkeztek szerződéses kikötőkkel Japánban, mint Kínában. A japánok azonban gyorsan és sikeresen tárgyaltak minden hatalommal a vele kötött egyenlőtlen szerződések megszüntetéséről és feltörekvő világhatalomként léptek be a 20. századba.
Az első világháború idején, 1914-ben Japán, Nagy-Britannia és Franciaország oldalára állt a háborúban, és elfoglalta az összes német koncessziót Kínában.
Az 1930-as évek elejére a legerősebb és legnépesebb nemzeti csoporttá váltak Sanghajban, a külföldiek mintegy 80%-át tették ki. Hongkou (Hongkew) nagy részét Kis Tokióként ismerték.
1931-ben a japán csapatok megszállták Sanghajt. Ettől kezdve a második kínai-japán háborúig (1937–1945) Hongkou szinte teljesen a japán konzuli rendőrség és a sanghaji önkormányzati rendőrség japán tagjainak ellenőrzése alatt volt.
Nagy-Britannia 1940 augusztusában evakuálta helyőrségeit a kínai szárazföldi városokból, különösen Sanghajból.
1941. december 8-a után, a Pearl Harbor elleni támadást követően a Japán Birodalmi Hadsereg bevonult és elfoglalta a brit és amerikaiak által ellenőrzött városrészeket. A franciák és az amerikaiak lövés nélkül megadták magukat.
A francia csapatok nem mozdultak el a francia koncesszióból, mivel a francia Vichy-kormány semlegesnek tartotta magát.
A Nemzetközi Telephely európai lakosait kilakoltatták otthonaikból, karszalagot kellett viseljenek, hogy megkülönböztessék őket, és akárcsak a kínai állampolgárok bántalmazásnak voltak kitéve. A japán megszállás idején mindenkit büntetés, kínzás, sőt halál is fenyegetett. Az európai és amerikai állampolgárokat munkatáborba küldték Sanghaj külvárosába (Lunghua Civilian Assembly Center). A túlélőket 1945 augusztusában engedték szabadon.
1943 júliusában a japánok átengedték a Nemzetközi Telephely irányítását a városi kormánynak, amely akkor a japánbarát Wang Jingwei kezében volt.
1945 végére a legtöbb nyugati elhagyta a várost.
A Kuomintang 1949-es vereségével a várost a Kommunista Népi Felszabadító Hadsereg foglalta el, és az új polgármester irányítása alá került.
A nemzetközi koncessziók korszakának külföldi építészete ma is látható a Bund mentén és a város számos pontján.
Ajánlat azoknak akik könyvben vagy filmben is szeretnének közelebb kerülni ehhez az időszakhoz:
J.G. Ballard brit író, 1930. november 15-én született Sanghajban, és személyesen élte at a deportálás kegyetlenségét. 1984-ben könyvet írt gyerekkorának erről a szakaszáról Empire of the Sun (A Nap birodalma) címmel. 1987-ben az önéletrajzi regényből Spielberget filmet rendezett.
Másik csodálatos film: A fehér grófnő (The White Countess), a harmincas évek virágzó Sanghajának varázslatos, ám korrupt világában játszódik.
International Settlement (1938-as film)
1937-ben a George Sanders által alakított karakter éppen akkor érkezik Sanghajba, amikor a japán erők fenyegetni kezdik.
Forrás:
https://cinacn.blogspot.com/2013/12/blog-post_25.html
https://en.wikipedia.org/wiki/Shanghai_International_Settlement
https://hu.wikipedia.org/wiki/Tiencsini_koncesszi%C3%B3s_z%C3%B3n%C3%A1k
https://www.culture-shock-tours.com/blog/the-history-of-shanghai-s-1st-foreign-concession
https://doufukuai.blogspot.com/2013/12/kutyaknak-es-kinaiknak-tilos.html
https://www.thepaper.cn/newsDetail_forward_10487592
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.