Shanghai Napló

Májusban sikerült kipipálni egy olyan kirándulást, amely Tibethez hasonlóan, régóta a listán várakozott. Külföldiek ezt a tartományt is, akárcsak Tibetet, csak szervezett uton látogathatják. Ezuttal a Joy Travelt választottam és két 7 napos kirándulást foglaltam le, amely a déli és az északi rész látványosságait foglalja magába. Itt is nagyok a távolságok, több száz kilométert kell buszozni naponta.

Az ujgurok földje Kína legnyugatibb és legnagyobb tartománya. Nevének eredeti jelentése: új határvidék. Hogy képet alkossunk nagyságáról és elhelyezkedéséről, kénytelen vagyok földrajzi adatokkal is jellemezni. Területe: 1 664 897 km2, népessége: kb. 26 000 000.
Északon Oroszország, észak/észak-keleten Mongólia, nyugaton India (Kasmír), Afganisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán határolja. Keleten Gansu (ejtsd: Kanszu), délkeleten Qinghai (ejtsd: Csinghaj) tartományok, délen pedig a Tibeti Autonóm Terület révén csatlakozik Kína többi részéhez.

Közepén a Tien Shan-hegység húzódik, melynek a legmagasabb pontja a 7719 méter magas Kongur Tagh csúcs, és két részre osztja: északon a Dzungarian-medencére és délen a Tarim-medencére. A Tarim-medence nagy részét a Taklamakan-sivatag uralja.
Délen a Himalája északi hegyvonulata, valamint a Kunlun-hegység magasodik, északkeleten, Mongóliával megosztva az Altaj-hegység, délnyugaton a Pamír-hegység, melynek legmagasabb csúcsa a 7546 méter magas Muztagh Ata és a Karakoram hegység Pakisztán határán, amelynek  legmagasabb pontja a K2, 8611 méter tengerszint feletti magasságban.
Kevés folyója van, közülük leghosszabb a Tarim-folyó. Nyolc tava van, a legnagyobb a Lop-Nór-tó, de vannak időszakos tavai is. A szárazföldi kontinentális éghajlatnak köszönhetően a terület nagy része sivatag, csapadék alig esik, évi 250-500 mm átlagosan.

Xinjiang és az ujgurok története meglehetősen kiterjedt és több ezer éves múltra tekint vissza. Az idők során különböző etnikai csoportok és kultúrák hazája volt. Legkorábbi lakói genetikailag az ókori észak-eurázsiai és északkelet-ázsiai származásúak voltak, a későbbi bronzkorból származó génáramlás pedig a korai indoeurópaiak terjeszkedéséhez kapcsolódik.
Az olyan nomád törzsek, mint a yuezhi, a szaka és a wusun valószínűleg részei voltak azoknak az indoeurópai bevándorlóknak, akik már jóval a xiongnu (ejtsd: hsziongnu) és han kínaiak előtt telepedtek le Közép-Ázsiában.

A Xiongnu, nomád népek törzsi konföderációja volt, akik az ősi kínai források szerint a kelet-eurázsiai sztyeppét a i.e. 3. századtól az i.sz. 1. század végéig lakták.
Királyuk, Modu Chanyu (kínaiul Mao-tun, i.e.207 – i.e.174), 209-ben egyesíti a törzseket és létrehozza a Xiongnu Birodalmat. Tettét e szavakkal üzente meg a kínai császárnak: “….mindezen népeket hunná tettem és az összes nyilas népek egyetlen családban egyesültek.”
A törzs etnikai magjának identitása változatos hipotézisek tárgyát képezte, mivel a kínai források csak néhány szót, főként címeket és személyneveket őriztek meg.
Kínai forrásokban a hunok nevét első ízben az i. e. 318. évben említik. A kínai szakirodalom és a hétköznapi kínai ember számára egyértelmű, hogy hunokról van szó, ezért ugyanazt az írásjelet "xiōng" használják az Attila által vezérelt hunokra is (匈奴), sőt még a magyarok elnevezéséhez is (匈牙利人).

A kínai szakemberekkel ellentétben, a nyugati történészek korábban nem fogadták el egyhangúlag az ázsiai hunok és a xiongnuk közötti közvetlen kapcsolatot. Viszont James Lacey az oxfordi egyetem kutatója kimutatta, hogy a xiongnu törzsszövetség fokozatosan és évszázadokon keresztül építette ki hatalmát nyugat felé.

A xiong-nuk, a nomád állattartás mellett erődített településeket építettek állandó lakóépületekkel, melyek a földművelés, kézművesség, kereskedelem és állattartás központjai voltak.
Ellenük építették a Qin dinasztiabeli (ejtsd: Csin) kínai császárok a Nagy Falat, amelyet Kr. e. 210-ben fejeztek be. A hunok indították el Kr. e. 174 táján a tohárokat a Tien-shan vidékére, majd a szakákat is magukba olvasztva Kr. e. 129-ben Szogdiában és Baktriában telepedtek meg.

A 24 hun nemzetség (mások szerint 19 törzs) szövetsége a Kr. e. 1. század közepén széthullott, illetve két új szövetség kialakulásához vezetett.
A déli törzsek függő helyzetbe kerültek Kínával, az északiak Kazakisztán területére vonultak és ott erős törzsszövetséget hoztak létre. Ők később – Kr. u. 91 körül – a Kaszpi és Balhas tavak közötti területre (a Szír- és az Amu-darják vidékére), majd onnan Kr. u. 350 táján – legvalószínűbben az onogurok nyugat felé való terjeszkedésének kényszerítő hatására – a Volga és a Don menti sztyeppékre vonultak.

Néhány tény mely a mai ujgurok és a magyarok rokoni kapcsolatát mutatja:

Génjeink “eredet jelző” tulajdonságát Gm-markereknek nevezzük. Hideo Matsumoto japán tudós megrajzolta Európa és Ázsia marker-térképét, amelyből világosan kirajzolódott, hogy a magyarság genetikai útja Belső-Ázsiából indult.

Népi motívumaikban megtalálható a tulipán, néptáncaikban, a mi palotás táncunkhoz hasonló mozdulatokat fedeztem fel.
Ételeink terén is sok a hasonlóság, alap fűszereik a hagyma, fokhagyma, édes zöldpaprika, a bogyiszlóihoz hasonló erős paprika, krumpli, kömény, őrölt bors, piros fűszerpaprika.

1986-ban Magyarországra utaztatták Yinxindzsíszt az ujgur énekesnőt, akinek dalait a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében rögzítették. Az általa énekelt 73 ujgur (jugar) népdal, majd a 32 ballada szinte az egész magyar népzenevilágot lefedi. A népzene olyan mélyen be van ágyazva a régi társadalmak lelkébe, hogy hasonlóságát joggal tekinthetjük mérvadónak népek rokonságának vizsgálatában.

Kőrösi Csoma Sándor kitűzött célja nemcsak a magyar őshaza megtalálása volt, hanem a magyarok rokonának tekintett hunok ázsiai őstörténetének tisztázása is.

Az ujgurok őseit a bizánciak „fehér hunoknak” nevezték.

A hunok őshazája a mai Kínához tartozó belső Mongólia, Ordosz, Tula és Szelenge folyó vidéke.

„A tielők oguz-ujgur, valamint ogur törzscsoportjainak szétválása már igen korán, legkésőbb a Kr. e. 3. században megtörtént” (Czeglédy Károly).
A keleti tielő csoportok közül a legfontosabb szerepet a tokuz-oguz és a kilenc törzsből álló ujgur törzsszövetség játszotta. Az ujgur – mint a legkeletibb török (türk, török nyelvet beszélő) nép régebben az Orkhon vidékén lakott, de már a Kr. u. 6. században délebbre, a Tarim völgyébe, a mai Xinjiang tartomány területére húzódott, amelyről tudjuk, hogy legalább 422-től török (türk) lakossága volt. Ide, a Turfán oázis vidékére költözött a kagán is. Fővárosuk Ilihot volt, amelynek temetőjéből eddig 500 csontváz feldolgozása van folyamatban.
Stein Aurél 1913–1915 között kezdte el a volt ujgur főváros Ilihot (vagy Astana) feltárását. Ő elsősorban a 6–7. századi sírok közül tárt fel néhány tucatnyit.

Az ujgurok később annyira megerősödtek, hogy Kr. u. 774-ben megdöntötték a türk uralmat, és nagy birodalmuk, az Ujgur Kaganátus 840-ig fennállt.
A belülről bomlásnak indult birodalmat 840-ben egy újabb nomád törzs, a kirgiz legyőzte.
A nép egy része Kelet-Turkesztánban talált menedéket az ott megalakult ujgur fejedelemség keretében, Turfánban, amely a XIV. századig létezett. Másik része a Nagy Kínai Falhoz menekült, két nagy csoportja a régi lakóhelyére, a kínai Gansu tartományba ment vissza.
Tien-shan vidékén öntözéses gazdálkodást teremtettek, és fokozatosan eltörökösítették az egész Kelet-Turkesztánt. Belső-Ázsia népei körében páratlanul gazdag kultúrát hoztak létre új országukban.

Korábbi ótürk rovásírásukat elhagyva (amelyből a középkor végéig fennmaradt magyar rovásírás is származik) kifejlesztették az ujgur írást, amely 800 éven át szolgált a mongol és a mandzsu nyelv lejegyzésére is. Magas szintű volt írásbeliségük Még a legegyszerűbb foglalkozású ember is tudott írni és olvasni. Gutenberg találmányát több száz évvel megelőzve már könyvet nyomtattak. Több száz neves tudósuk volt.

Kínai források szerint az ujgurok már ebben az időszakban is híres gyógyítók voltak, az akupunktúrát is ők fedezték fel.
Jártasak voltak az építészetben a művészetekben és a zenében. Többek között 62 féle hangszert készítettek.
Az egykori magyarokéval rokon sámánista világnézetüket előbb a buddhizmus és a zoroasztrizmus, majd az iszlám vallás váltotta fel, de a keresztény vallásnak is voltak követői körükben.

Az ujgurok további története viszonylag jól ismert, a 9–11. századokban utódállamokat szerveztek. Utódaik és alattvalóik magukba olvasztottak sok nyelvileg és gazdaságilag rokon török népet, törzset, törzstöredéket, melyeknek pontos hovatartozását ma már aligha lehet meghatározni.

A selyemút néven elhíresült kereskedelmi útvonalak Kelet-, Dél- és Nyugat-Ázsiát kötötték össze Európával és Észak-Afrikával.
Xinjiang néhány városa (Urumqi, Kashgar, Turfán (ma Turpan), Hotan, Jarkand) már az ókorban is a kereskedelem és a kulturális csere létfontosságú csomópontjaként szolgált. Keletről és Nyugatról kereskedők és utazók haladtak át a régión, megkönnyítve az áruk, ötletek, technológiák és nyelvek cseréjét. Ennek eredményeként a Görög-baktriai és perzsa kulturális és nyelvi hatások is érezhetőek a régióban.
A török nyelvű népek a 6. század környékén kezdtek bevándorolni, hozzájárulva kulturális sokszínűségéhez és nyelvi tájképének formálásához.

Közben a kínaiak folyamatosan támadták őket, de uralmuk mindvégig csak részleges és időleges maradt, mindössze 157 évig uralták Ujgurisztánt.
Szabad és független ország volt, szemben a kínaiak állításával, mely szerint Ujgurisztán ősi, elválaszthatatlan kínai föld.
1209-ben kénytelenek voltak csatlakozni a világhódító Dzsingisz kánhoz, adókkal és csapatokkal hozzájárulva a mongol birodalmi erőfeszítésekhez. Cserébe az ujgur uralkodók megtartották királyságuk irányítását.

A Manchu Qing dinasztia (ejtsd: Mandzsu Csing) a dzsungárokkal vívott, a 17. században kezdődött hosszú küzdelem eredményeként szerezte meg Kelet-Xinjiang uralmát, majd 1876-ban elfoglalták Ujgurisztánt és formálisan betagolták a Mandzsu birodalomba. Ezen időtől fogva folyamatosan katonai közigazgatás alatt állt.

1912-ben a Qing-dinasztiát a Kínai Köztársaság váltotta fel.
1949-ig 42 fegyveres felkelés tört ki (átlagosan négyévente) a mandzsu uralom ellen, a függetlenség visszaszerzéséért.
A kommunista Kína 1949-ben vette át a hatalmat, az ujgurok leírhatatlan szenvedéseket kellet kiálljanak az embertelen idegen elnyomó uralom alatt.
Dacára a szenvedéseknek és a kulturális genocídiumnak az ujgurok lelkét nem sikerült megtörni. 1954 óta, a kockázatok és veszélyek ellenére tüntetéseket és felvonulásokat szerveznek, földalatti mozgalmakat alakítanak, hogy kivívják jogegyenlőségüket vagy akár függetlenségüket.

Az 1960-as évektől megindította a han kínaiak tömeges betelepítését a területre annak érdekében, hogy csökkentse az ujgurok befolyását. 2000-ben Xinjiang lakosságának már csak 45 százaléka volt ujgur.
2014-ben a Kínai Kommunista Párt xinjiangi vezetése népháborút indított a szeparatizmus, a terrorizmus és a szélsőségesség „három gonosz erője” ellen. Kétszázezer pártkádert és több tízezer rendőr telepítettek a térségbe. A helyiek elnyomása, a születésszabályozás és az asszimilációs politika folytatódott.

A kínai hatóságok legalább 2017 óta internálótáborokat is működtetnek az ujgurok és más muszlimok indoktrinálására. A táborokat számos ország és emberi jogi szervezet bírálta visszaélések és rossz bánásmód miatt, és néhányan ujgur népirtásról is beszélnek.

Az ujgur lakosság és a kínai kormány között a feszültség állandósult, a kulturális és vallási gyakorlatokkal, az emberi jogokkal és az autonómiával kapcsolatos kérdések miatt. A tömeges letartóztatásokról és állítólagos emberi jogi visszaélésekről szóló jelentések felkeltették a nemzetközi figyelmet.

Az ujgur populációt ma 13.5 millióra becsülik, ők Kína 55 hivatalosan elismert etnikai kisebbségének egyike. Hivatalos a kínai és az ujgur nyelv, de beszélnek még kazah, altaji és kirgiz nyelven. Az ujgur nyelv az Altaji nyelvcsalád török ágába tartozik.

Körülbelül 80%-uk még mindig a Tarim-medencében él, a többiek Urumqi-ban (Ürümcsi), a fővárosában élnek. A Xinjiangon kívül élő ujgurok legnagyobb közössége az észak-közép-Hunan Taoyuan megyéjében él.
Az ujgurok jelentős diaszpóra közösségei más török országokban is léteznek, például Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Üzbegisztánban és Törökországban. Kisebb közösségek élnek Szaúd-Arábiában, Jordániában, Ausztráliában, Oroszországban és Svédországban.

Kisebbségként az ujgurok földjén, kirgizek, kazahok, tádzsikok, huik is élnek. A hui olyan kínai etnikai népcsoport, akiknek az ősei arabok vagy perzsák voltak, így vallásuk az iszlám. A tengeri selyemút (fűszerút) következtében arab és perzsa kolóniák jöttek létre a nagy kikötőkben, a kereskedők pedig összeházasodtak a helyi lányokkal. A vegyes házasságokból alakult ki a hui muszlimok közössége.

Kína Xinjianghoz való ragaszkodásának több oka van. Peking azért ítéli stratégiai fontosságúnak a területet, mert egyrészt hatalmas olaj- és ásványkincs készletek találhatóak itt, másrészt egyfajta pufferzónát képez Kína és a szomszédos Oroszország között. A terület már a hidegháborúban is kiemelt jelentőséggel bírt Kína számára, hiszen a ’60-as évektől egészen a ’90-es évek közepéig a kínai atomfegyverek tesztelésére is szolgált.

Az ujgurok földje 122- féle ásványkincset, nemesfémet, uránt és káliumot rejt, itt található Kína kőszénkészletének 38, a kőolaj- és földgázkészleteknek pedig 25 százaléka.
A kőolaj kitermelése 1955-ben kezdődött, és a lelőhely közelében felépült Karamay városában jelenleg csaknem félmillió ember él.

A régiót egy gyarmati jellegű civilizációs projektnek vetették alá, amelyet részben nagy állami infrastrukturális beruházások révén hajtottak végre. Ezek kiterjedtek a mezőgazdaságra, a bányászatra és az összeköttetési infrastruktúrára, valamint arra, hogy egyre több han kínai telepedjen le az új városközpontokban.
A mezőgazdasági infrastruktúra magába foglalja a csatornákat és a gátakat, a megművelhető földterület növelését és a mezőgazdasági termelés javítását – ami különösen fontos volt a gyapotipar számára. Kína gyapottermelésének 90%-ka Xinjiangból származik, a Föld gyapottermelésének 65%-ka pedig Kínából.

A városi infrastruktúra különféle formáit is fejlesztették, az elektromos hálózatoktól a hulladékártalmatlanításig, valamint a felügyeleti és biztonsági infrastruktúrát, ami gyorsan átalakította a tartományt a Föld egyik legszigorúbban ellenőrzött helyévé. Drámaian megnőtt a rendőrségi és katonai ellenőrző pontok száma, általánossá váltak a mobiltelefonok és táskák ellenőrzésére szolgáló utcai ellenőrző pontok, és rendszeresen (gyakran éjszaka) tartottak házkutatást.

Bennünket is nagyon sokszor ellenőriztek, ilyenkor útleveleinket lefénymásolták, bennünket lefényképeztek vagy arcfelismerővel azonosítottak, meg kellett adni a pontos helyet, szállodát, honnan-hova megyünk, van-e közöttünk riporter, ne fényképezzünk tiltott épületeket…stb. Egyik szállodában meg azt is megkérdezték, melyik repülő járattal érkeztünk és beirták a nagykönyvbe. Természetesen az összes rendőr és ellenőrző személyzet kínai, a biztonsági őrök és kisebb felelősséggel járó posztokat a helyiek töltik be.

A benzinkutak szögesdrót kerítéssel vannal elzárva, a bejáratot fegyveres őrök vigyázzák. Külföldiek még a közelébe sem mehetnek. Amikor a kibusz tankolni ment, mi kiszálltunk és megvártuk a pihenőhelyen. Külföldiek egyáltalán nem tankolhatnak, így kiesik az a lehetőség, hogy kocsit, bérelve kiránduljanak.

2013-ban Kína elindította a Belt and Road Initiative (BRI) kezdeményezést, amely két fő útvonal és hat gazdasági folyosó köré épül fel, az egész Eurázsiát fogja felölelni.
A segítségnyújtási projekt részeként az ország 18 leggazdagabb városának és tartományának a GDP-jének egy részét Xinjiangba kell pumpálnia, hogy a szegénység sújtotta régió gazdaságát egy szintre hozza a nemzet többi részével. Igy épültek a Peking, Shenzhen és Shanghai új városrészek Kashgar környékére, amelyek egyelőre nem váltották be a hozzájuk fűzött ígéreteket.

1912-től 1949-ig Kínának 5 időzónája volt, de 1949-ben a kommunista párt elnöke, Mao Ce-tung úgy döntött, hogy egész Kínának a pekingi időt kell használnia. Tekintettel földrajzi méreteire, az ország legnyugatibb területein a szoláris dél sokkal később következik be, mint 12 óra.
Xinjiangban többször eltörölték és újra bevezették a pekingi időt, különösen az 1970-es és 1980-as években.
Ma az időzóna megválasztása nagyjából az etnikai megosztottság mentén oszlik meg: a han lakosság nagy része a hivatalos pekingi időt, az ujgur lakosság és néhány más etnikai csoport pedig a xinjiangi időt követi. Ez inkább a lázadás enyhébb formája, ezért amikor találkozót beszélünk meg valakivel, érdemes pontosítani, hogy a pekingi idő vagy xinjiangi idő szerint.

Xinjiang többnemzetiségű lakossága, meglehetősen elszigetelt oázisvárosokban összpontosul, amelyeket néha több száz mérföldnyi lakatlan terület választ el egymástól.
A vendégszerető, családközpontú nép kultúrája tele van zenével, tánccal. Hagyományszeretetük, élni és megmaradni akarásuk figyelemre méltó.

A két hét alatt több száz kilométert utaztunk (buszoztunk, repültünk), hogy a programban szereplő látványosságokhoz eljussunk: Kashgar, Tashkurgan, Urumqi, Turpan, Bulongkol tó (White Sand Lake), Karakul tó, Stone Castle, Tuyugou völgy, Kumutaq sivatag, Sugong pagoda, Jiaohe romváros, Mennyei tó (Heavenly Lake), Gurbantünggüt sivatag, Kalamaili Természetvédelmi Terület, Keketuohai Nemzeti Geopark, Kanas Természetvédelmi Terület, Hemu falu, Urho szellemváros, Öt színű part (Five colored Beach).

Izelítőként néhány kép mindegyik helyszínről, aztán jönnek a részletesebb leírások.

 Forrás:

http://osihimnuszunk.network.hu/blog/osi-himnuszunkat-kedvelok-hirei/kelet-turkesztan-es-a-magyar-ostortenet

https://szkitahun.wordpress.com/2014/09/25/ujgurok-es-a-magyarok-testvernep/

https://oxfordre.com/asianhistory/display/10.1093/acrefore/9780190277727.001.0001/acrefore-9780190277727-e-729

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hsziungnuk