Shanghai Napló

A „Jokhang” név jelentése „Buddha Háza”. Ez Tibet spirituális központja, és a buddhista zarándokok egyik legszentebb úti célja.

Legrégebbi részeit Songtsen Gampo, az egységes Tibet első királya építtette feltehetően 639 és 647 között, házasságkötése alkalmából, a két menyasszonya a nepáli Bhrikuti és a kínai Wencheng hercegnők által hozott szent nászajándékok tárolására és tiszteletére. A templomot azóta is Tibet legszentebb, legfontosabb templomának tekintik és Jowo Rinpoche néven ismert szobor az ország legjobban tisztelt bálványa még ma is.
A következő kilenc évszázadban a templom folyamatosan bővült; utolsó felújítását 1610-ben hajtotta végre az ötödik dalai láma, így egy hatalmas (25.000 m2) épület lett, amely három emeletből és egy nyitott tetőből áll, tele kápolnákkal és szentélyekkel.
Jelenleg a Gelug iskola tartja karban, de a buddhizmus minden szektájából fogadnak híveket.
A templom építészeti stílusában az indiai vihara, a tibeti és a nepáli dizájn keveredik. Utolsó felújítása 1972 és 1980 között zajlott, 2000-ben az UNESCO Világörökség részévé vált.

A Jokhang tekintélyes kulturális gyűjteménnyel rendelkezik, beleértve a Tang-dinasztia bronzszobrait a Ming-dinasztia különböző formájú, finoman faragott figuráit. Ulrich von Schroeder “108 buddhista szobor Tibetben” című, 2008-ban megjelent könyve tartalmaz egy DVD-t a Jokhang gyűjteményében található 419 legfontosabb buddhista szobor digitális fényképével.
A több száz thangka között kettő figyelemre méltó: Chakrasamvara és Yamantaka, melyek a Yongle császár uralkodásának idejéből származnak, mindkettő selyemre hímzett és jól megőrzött. A gyűjteményben található még egy váza (a Qianlong császár ajándéka), amellyel a Dalai Lámát és a Pancsen Lámát választották ki.

Bent fényképezni nem lehet, a különböző isteneknek és bodhiszattváknak szentelt kápolnák sötét útvesztőin haladtunk, amelyeket átható illatú vajgyertyák fénye világít meg, illetve tömjén erős füstje jár át.
Itt láttuk a legszebb, leggazdagabban díszített 3 dimenziós mandalákat.

A mai nap során többször eszembe jutott a Vatikán és kincsei. Vajon az itteni gazdagság vetekszik azzal ami ott van? Vajon miért halmozódik fel ennyi érték pont a vallási központokban? Nem máshol lenne a helye? Nem az lenne a célja, hogy rászorulóknak segítsenek vele világszerte?
És miért hordják a hívek mai napig a pénzt ezekbe a központokba?

Mivel Tibet spirituális központja és zarándokhelye, sok hívő összegyűlik itt istentiszteletre, imádkozásra, a templom körüljárására.
A több mint 1000 éves múltra visszatekintő Barkhor utca a Jokhang templomot veszi körbe.
Rendkívül fontos hely ez a Lhászába érkező zarándokok számára, mivel itt ér véget a zarándokút. A szent helyre történő belépés előtt, a hívek az óramutató járásával megegyező irányban körbejárják, ezt a vallási szertartást hívják tibeti nyelven Barkhornak: tiszteletadás Buddha, a Tan és a Közösség iránt.
Ezt a szertartásrendet követi minden hívő, minden szentélyben, ahol a főszentélyt járják így körül, az ima vagy felajánlás megkezdése előtt.
Itt azonban erre, a napi több ezer érkező miatt nincs hely a templom épületében, marad tehát a teljes megszentelt terület körbejárása.
Csatlakoztunk a zarándokokhoz, és az óramutató járásával megegyező irányban háromszor megkerültük a Jokhang templomot, figyelve közben az ország minden tájáról érkező zarándokok viselkedését, szokásaikat.
A Barkhor hangulatát olyan varázslat tölti meg, amit eddig kevés helyen tapasztaltam. Változatossága, elevensége, emberei és illatai lenyűgöztek, a pislákoló vajlámpák, a füstölők és a leboruló zarándokok túlvilági keveréke egy nagyon magas rezgésszinten.

Az imazászlók Tibet ikonikus jelképei, kiakasztják kolostorok, templomok udvarán, magas hágókon és folyók közelébe, ahol erős szél fújja. Hitük szerint az imák és a mantrák a szél segítségével szétszórják a jóakaratot és a részvétet, így az imazászlók mindenkinek előnyt nyújtanak.
A zászlórúdakra is imazászlókat tekernek, amelyeket minden évben cserélnek.
A Barkor utca környékén öt imazászlóoszlop áll, ezeket minden alkalommal megkerülik a körmenet során: Tashi ima zászlórúd, Ganden ima zászlórúd, Shar – Kyaring imazászlóoszlop, Kalsang ima zászlórúd, Ju-Yag ima zászlórúd.
Ámulatba ejtett a földre borulásos imádkozás, láttam már hasonlót Yunnaban, de itt sokkal gyakoribb jelenség volt, ráadásul megtudtam, hogy egyeseknél a zarándoklat is így folyik több száz kilométeren keresztül, amíg Lhászába érnek. Nekik teljesen befeketedik vagy kisebesedik a homlokuk, a földhöz érintéstől.
Lenyűgöző precizitással ismétlődnek a leborulások: először a kezeket összekulcsolják, a fejhez érintik, majd a homlok és a torok elé. Következik a leborulás, kezek a földön, aztán előre tolják, amíg az egész test meg nem érinti a földet. Ehhez vastag kesztyűt vagy falemezeket használnak, amely siklik az aszfalton. Ezután a homlok érinti a talajt, és a kezeket összekulcsolják a fej előtt. Aztán feláll, hármat lép előre és újrakezdi a mozdulatsort.

Az utcákon tibeti jelmezbe öltözött kínai turisták fényképezkednek. Irodák sora kínálja szolgáltatásait: ruhát, parokát, sminket és fotóst lehet tőlük rendelni/bérelni.
Idősebb nénik, bácsik is zarándokolnak, testtartásuk kemény fizikai munkával járó életről tanúskodik. Szívesen hallanám a történeteiket.
Vagy mi a története annak a két szerzetesnek, akik egy padon ülnek és beszélgetnek?
Milyen gondolatai vannak a tibeti jelmezbe öltözött Han kínai nőnek, aki a templom előtt pózol és fényképezteti magát?
Mekkora kontraszt: az út porától koszos, csúszva-imádkozó hívő és a tökéletes sminkben, öltözékben pózoló kínai turistalány…
Világok ütköznek itt.
Vajon mit gondol a viharvert arcú öregasszony, aki miközben imakerekét forgatja a kezében, szüntelenül azt motyogja, hogy "om mani padne hum", a tibeti jelmezes kínai nőről, akinek kezében az imakerék fotókiegészítővé válik?
A jelmez csak egy vicces turista divat, amelyben a modell és a fotós semmi másra nem gondol, csak a tökéletes kép összehozására amit azonnal posztolnak a közösségi oldalra? Vagy ez egy új módja annak, ahogy Kína kitűzi nemzeti zászlaját Tibetben, és kisajátítja a tibeti kultúrát? Ezek a fotók arra utalnak, hogy a tibeti kultúra mindig is Kínához tartozott? Esetleg a fiatal generációt komolyan érdekli a tibeti kultúra? Sajnos kérdéseim megválaszolatlanok maradtak….

Amint az előző bejegyzésben írtam, ide az óvárosba, csak biztonsági ellenőrzés után jöhetünk be: hátizsákjainkat átvilágítják, útlevelünket és utazási engedélyünket ellenőrzik. Egyetlen alkalommal sem tudták beazonosítani vagy az útlevelből kiolvasni a nemzetiségünket. Mindig megkérdezték és mi mondtuk: Magyar = Xiōngyálì

A Barkhor téren jobbra és balra rendőrök és mentőautók állnak. A Barkhor utca sarkain rendőrposztok, 4-5 figyelő szempárral. Tilos lefényképezni őket, egyikük végig követett a szemével, hogy lássa nem lövök-e róluk lesifotót.

2007 óta önégetések zajlanak tiltakozásul. Kétségbeesésükkel szabadságot követeltek Tibetnek és Őszentsége, a Dalai Láma visszatérését. Lhászában 2008 márciusában kezdődött zavargások után megszigorították a biztonsági ellenőrzéseket. 2012 májusában két tibeti felgyújtotta magát a Barkhor téren. Egyikük túlélte. Válaszul megszigorították a biztonsági intézkedéseket, még több rendőrt és katonát vezényeltek Lhászába.

Nagyon sok benyomás, érzelem és kérdés kering bennem,… éjszaka sem hagynak pihenni a gondolatok: miért kell így beszabályozni egy békés, vallásos, már leigázott, megtört népet? Mi a céljuk ezzel? A maradéknyi méltóságukat is porba tiporni?
Teljesen asszimilálni akarják őket, beolvasztani, eltüntetni a tibeti kulturát és hagyományokat? Akkor pont a legértékesebb része vész el Tibetnek, amiért ma a turisták odalátogatnak.

Sírok belül, könnyek árasztják el a lelkem és most Buddhához imádkozom, hogy segítse népét, ne hagyja elveszni!