Másnap a visszauton is sokat videóztam a busz ablákból. Szemünk előtt zajlott a nomádok pásztoréletének festői szépsége, a hatalmas legelőkön. A békésen legelésző jakok, mint megannyi fekete pötty, az út melletti táj részévé váltak.
Kirándulásunk utolsó programjaként, 70 km-re Lhászától, kitérőt tettünk a Tsurphu kolostor és a Chimelong apácakolostor felé.
A Tsurphu kolostor egy gompa, amely a tibeti buddhizmus karma kagyü vonal vezetőjének, a karmapának a székhelye.
Mintegy 4300 méterrel fekszik a tengerszint fölött, a Jichenpo-hegy ölelésében, ahol számos kegyhely, temetkezési hely, elvonuló barlang is található. Szent kövek őrzik azokat a mantrákat, amelyeket a 17. Karmapa hagyott, amikor megkerülte a hegyet.
Düsum Khyenpa, az 1. Karmapa láma (1110-1193) alapította 1159-ben, és mintegy ezer szerzetes befogadására volt alkalmas. A főépület eredeti falai 4 méter vastagok voltak és mindkét oldalán 300 méter hosszan futottak. A szerzetesek lakhelye a keleti oldalon volt. Ez volt a harmadik Karmapa-kolostor, amelyet építettek, és az 1. Karmapa halála után a rend főkolostorává vált. A karmapákat fekete kalaposoknak is nevezik.
A komplexumot az 1966-os kulturális forradalom idején teljesen lerombolták. Rangjung Rigpe Dorje, a 16. Karmapa, 1980-ban kezdte el az újjáépítését. Itt megengedték, hogy fényképezzünk bent is.
A Chimelong apácakolostorban első alkalommal találkozhattunk tibeti apácákkal. Amikor odaértünk, nagy részük a kolostor imatermében buddhista mantrákat kántált, néhányan pakoltak dolgokat egy autóba, mások a konyhán szorgoskodtak, jakteát készítettek amit bevittek imádkozó nővéreiknek, valamint a vendégeket/felajánlókat kínálták meg.
Bent nem akartam fényképezni, sem őket videózni, séta közben bekapcsoltam a gépet, hogy legalább a kántálást lehessen hallani.
Tenzin távolról mutatott egy égi temetkezésre kialakított helyet, a kolostortól nem messze, a hegy lábánál. Egy kisebb épület mögött, több nagytestű madár volt a földön. Sajnos nem mehettünk közelebb, turisták számára tilos.
A tibeti hagyományok egy része európai szemmel meghökkentőnek tűnik. Eltérő kultúránk és szocializálódásunk miatt nem egyszerű feladat megérteni és elfogadni más kulturák furcsa rítusait.
Ilyen például az égi temetkezés, amikor a holttesteket felviszik egy hegyre, ahol a keselyűk tápláléka lesz. Ezt a rituálét jhatornak nevezik.
A jhatort, az elhunyt és hozzátartozói nagylelkű cselekedetének tekintik, mivel élelmet biztosítanak más élőlényeknek. Az ilyen nagylelkűség és minden lény iránti együttérzés fontos erények a buddhizmusban.
Úgy gondolják, hogy ezen a ponton az élet és a lélek teljesen eltávozott, a test már nem több, mint egyszerű hús. Nincs szükség a test konzerválására, mivel az most egy üres edény. A madarak megehetik, vagy a természetben lebomlik. Az égi temetés funkciója egyszerűen a maradványok lehető legbőkezűbb ártalmatlanítása.
Kína tartományaiban és autonóm régióiban: Tibet, Qinghai, Sichuan és Belső-Mongólia, valamint Mongóliában, Bhutánban és India egyes részein gyakorolják.
Tibet és Qinghai nagy részén a föld túl kemény és sziklás ahhoz, hogy sírt ássanak, és az üzemanyag és a fa szűkössége miatt az égi temetkezések praktikusabbak voltak, mint a hagyományos buddhista hamvasztási gyakorlat. A múltban a hamvasztás csak a magas rangú lámákra és néhány más méltóságra korlátozódott.
A jhatornak alapvetően két formája létezik Tibetben. Az első az elszigetelt falusiak és nomádok által gyakorolt temetés módja, amelyben a testet egyszerűen otthagyják a hegyen, vagy kint a természetben, ahol bármilyen dögevő megtalálja.
A másik formája bonyolultabb, ritualizált eljárás, amelyet itt leírok az idegenvezető elmondása és a témáról szóló cikkek alapján. Az érzékenyebb lelkületűek kihagyhatják.
Halálát követően a holttestet megfürdetik, majd magzati helyzetbe kötik vagy 24 órán át ülő helyzetben tartják letakarva, miközben egy láma vagy spirituális vezető elmondja a szükséges imákat a "Bardo Thodol"-ból. Két további nap telik el, mire a test készen áll a következő lépésre. A családtagok felajánlásokat tesznek a kolostorban, és imádkoznak. A testet megáldják, megtisztítják és fehér ruhába csomagolják. Végül a holttest gerince eltörik. Ez lehetővé teszi, hogy a testet összehajtsák, mivel egy közeli barát vagy családtag a hátán viszi fel a szent temetkezési helyre, vagy a dürtróba.
Hajnalban indulnak, a családtagok kísérhetik, közben kántálnak és dobolnak. A szertartás helyszíne lehet egyszerű vagy díszesebb, kis templommal vagy sztúpával, imazászlókkal.
Az eljárás előtt a szerzetesek általában mantrát kántálnak és a test körül boróka tömjént égetnek.
Az égi temetkezési rituálékat végző személy lehet szerzetes, vagy gyakrabban az erre hívatott rogyapa (testtörő). Egyes beszámolók ezeket a személyeket “tokden”-ként említik, ami tibetiül „égi temetkezési mester”. A tokden gyakran alacsony társadalmi státuszú ember és néha fizetést kapnak az elhunyt családjától.
Az eljárás egy nagy lapos sziklán történik, a rogyapa vagy temetkezési mester arccal lefelé helyezi el a testet, majd fejszével vagy rituális késsel munkához lát. Először a hajat vágja le, majd elkezdi felvágni a testet, kizsigereli és levágja a végtagokat.
A rituálé elkezdésekor megjelennek a keselyűk, akik már megszokták, hogy hajnalban az adott helyen érkezik az ennivaló. A részt vevő fajok jellemzően a himalájai és a griffon keselyűk.
A keselyűk nagy számú jelenléte döntő fontosságú, mert ha a keselyűk elrepülése után testrészek maradnak, vagy ha a testet teljesen érintetlenül hagyják, azt rossz előjelnek tartják a buddhista hiedelmekben. A bűnözőknek, gyilkosoknak nem lehet égi temetése, csak hamvasztás, majd a hamvait elszórják a hegyekben.
Régen a turistáknak, bizonyos összegért megengedték hogy fényképezzék ezeket a rituálékat, de a tömeg, a kamerák villanásai megijesztették a keselyűket és károsították a szemüket. Egy idő után egyre kevesebb keselyű jött és az égi temetkezési helyet megszüntették. Ez Lhászában volt a Sera kolostor fölötti hegyen.
A rogyapa vagy temetkezési mester ezután kalapáccsal porrá töri a megmaradt csontokat, az aggyal együtt összekeveri tsampával vagyis árpaliszttel, hogy a madarak könnyebben tudják elfogyasztani őket és ne hagyjanak hátra semmit.
A tibetiek úgy vélik, hogy a keselyűk teljesen felemésztik a testet, megszüntetve a húshoz kapcsolódó bűnöket. Ennélfogva az el nem fogyasztott testrészek az elhunyt személy szennyeződését jelzik, amelyek megzavarnák felemelkedését és egy következő, jobb inkarnációba való előrehaladását.
A tibeti buddhizmusban a halált a spirituális fejlődés lehetőségének tekintik, nem pedig az élet befejezésének. Az égi temetést tartják a legnemesebb temetkezésnek, mert így folytatódik az élet körforgása és egyben kifejezi mennybe jutásuk vágyát.
Csatolok néhány képet, csak erős idegzetűeknek! Tibetben már tilos fényképezni, de pl. Sichuanban megengedik.
Forrás:
https://en.wikipedia.org/wiki/Sky_burial
https://people.howstuffworks.com/culture-traditions/funerals/sky-burial.htm
https://www.worldnomads.com/stories/transformation/understanding-the-sky-burial
https://xgore.net/the-image-records-the-sky-burial-custom-of-the-tibetan-people/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.