venember83 • 3 nap
„Csak aztán jöjjön az az album és a következő jelenésre ne kelljen tizenöt évet várni...” – zártam a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti Guns N’ Roses koncert beszámolóját. Na, hát a lemez még nem érkezett meg, viszont Axl Rose és zenekara igen, szóval megint volt egy jó érv arra, hogy összegyűljön a tömeg a Puskásban. Hogy végül is megint ilyen szép számmal gyűlt össze nép, az egy jel arra, hogy a nosztalgiára mindig van igény, viszont azt is alá kell írni, hogy nem egy kertvárosi hakni volt ez, amit lerendeztek nekünk.
Tavalyelőtt ülő, most állóhelyről élvezhettem a koncertet, ami nyilván más(abb) vetületbe helyezte a szórakozást. Persze, azt lehetett már jó előre tudni, hogy három órás szettre érdemes készülni (erre még később visszatérek), de hát még ott volt a Public Enemy bemelegítése, szóval akárhogy matekozunk, egy jó négy és fél órát ki kellett bírni a bugizás közben. De hát, kérte-kapta, nemde?
Furcsa mód a Public Enemynek jobban örültem, mint Phil Campbelléknek legutóbb. Miért? Mert annyira más volt a warm up, hogy egyszerűen jól esett. Én annak vagyok a híve, hogy egy adott koncerten ne csak egy irányból jöjjenek zenekarok, mert akkor a fő produkcióra akár be is lehet sokallni vele (volt már velem ilyen), viszont így a „támadó rap” behajításával aktívan kapcsolódtam fel a zenevonatra. A meghirdetettnél korábban kezdő Chuck D-ék odarakták rendesen a részüket, mindenhonnan szemezgettek a terjedelmes diszkográfiából, persze a legnagyobb hangulat a régi, örök klasszikusokra indult be a legjobban. Persze ilyenekre, mint Bring The Noise, vagy Fight The Power, hogy a fenébe ne? Flavor Flav egy nagy beszéddel zárta a műsort egységről, szeretetről, de nem tűnt művinek, szóval respekt.
Innen pedig jöttek a kérdőjelek. Milyen dalok lesznek? Milyen az új dobos, Isaac Carpenter? De főleg: hogy teljesít majd Axl Rose? Nos, ugye amit akarsz és amit kapsz… De mit is kaptunk? A három órás műsorból (amit így utólag megnéztem, folyamatosan variálnak ide-oda, ami hatalmas plusz!) a végén három óra húsz perc lett, de úgy, hogy közben alig volt leállás, talán Slash szólója, szólói voltak, amik húzhatták az időt, de azok meg dalokhoz voltak kötve. Ebbe az időmennyiségbe pedig belefér szinte minden: nyilván ott volt a három újnak mondható dal, meg az eddig megjelent lemezek dalainak krémje, de például Magyarországon először felcsendült a Used To Love Her, sőt, a setlist.fm tanulságai szerint két dal is itt mutatkozott be a turnén, ami nem semmi! Igaz, az előző állomásokon nem is játszottak ennyit, ha jól figyeltem meg.
Szóval ment a buli, rögtön a Welcome To The Jungle-lel nyitottak, ami szerintem kiváló választás volt, aztán onnan peregtek az életmű szeletkéi, nyilván a legnagyobbakat az ultimate slágerek mentek, mint a You Could Be Mine, a Knockin On Heaven’s Door, a Sweet Child O’ Mine, no meg persze a November Rain és a Paradise City. Ki gondolta volna, ugye? Viszont voltak olyan rendesek a legendák, hogy az Ozzy búcsúkoncerten előadott Black Sabbath feldolgozásukat, a Sabbath Bloody Sabbathot is előadták, ami szerintem nagyon jól szólt, fel is dobta a műsort az eltérő hangulatával. Viszont kimaradt a Don’t Cry. Nocsak! Utólag átgondolva éppenséggel megértem, hiszen Axl hangja, habár jobb volt, mint 2023-ban, azért mégiscsak öregszik, az a dal meg eléggé magas hangfekvésben megy végig, talán jobban jártunk azzal, hogy nem volt, mint azzal, ha valami kellemetlen nyekergés lett volna belőle.
Amúgy ha már Axl: szerintem a hangja nem volt rossz. Jó, nem a 90-es évek eleji, rőthajú kappant kellett várni a deszkákra, azóta eltelt 30-35 év, voltak is bajok, de ahhoz képest, amit hallani róla, jól teljesített az öreg. Sokszor mondjuk elnémult, elhalkult a mikrofonja, de ez biztos nem a bakik elkerülése miatt volt, mert a November Rain eleje azért nem egy visítós valami és ott sem lehetett – sajnos – hallani. De ott legalább a közönség sokat segített neki. Nem mellesleg a dal végén a szóló még mindig ott van szerintem a rocktörténelem legjobbjai között, de ez csak lábjegyzet. Viszont Axl néha meg olyan sikolyokat leejtett, hogy kamilláztam. Amúgy feltűnően jó kedve volt, az a kategória, amit megjátszani nem lehet, jó eséllyel emiatt is húzódott el a műsor. Harminckét dal, te jó ég…
És a többiek? Nos, Slash nagyjából odaszögezte magát a pedáljai köré, ritkán volt olyan, hogy megmozdult, de akkor mondjuk épp ugrált, leugrott, vagy valami ilyesmit csinált, csak hogy legyen ilyen is a műsorban. Az ellenpontjaként Duff viszont teljesen jól zakatolt, jött-ment, intézkedett, ő megdolgozott a pénzéért. Dizzy egyre inkább egy öreg asszonyverő bankárként néz ki, viszont adom ezt a fizimiskát, ahhoz a fapofához, amivel nyomta a műsort, ez a kinézet teljesen jó volt. A már több, mint húsz éve itt pengető Richard Fortus láthatóan nagyon jól érezte magát, ő is szántotta a deszkákat, pózolt, ahogy az új srác, Isaac Carpenter is kitett magáért, pontosan, de lendületesen dobolta végig a kötelezőket, feszes játékával hibátlanul összetartotta a többieket. Melissa viszont fáradtnak tűnt, de hát nem lehet mindenkinek jó napja. A többiek megtették a magukét helyette is.
A látvány egyben volt és jól is festett, igaz az átvezető rövidfilmek már egy idő után repetitívvé váltak, de talán ez legyen a legnagyobb baj. Ezen az estén úgyis a zenén volt a hangsúly, abból meg kaptunk egy hatalmas talicskára valót, talán még elgurítani sem bírtuk volna.
Szóval mit is vártunk és mit is kaptunk? Én azt vártam, hogy lesz egy három órás műsor a múltkori szellemében, Axl hangját valahogy túléljük és örülünk a klasszikusoknak. Mit kaptunk? Húsz perccel több zenét, egy korrekt hangú énekest és két-három arc kivételével jó kedvű zenészeket a deszkákon, akik nagyon is megdolgoztak a pénzükért. Lehet, hogy egy két órás műsor feszesebb lett volna, vagy feszesebb lenne, viszont így szinte mindent kipipáltak, amit az emberek hallani szerettek volna. Le a cilinderrel előttük!
FOTÓK: GUNS N' ROSES (a koncerten helyi média nem fotózhatott)
PUBLIC ENEMY FOTÓK: RÉTI ZSOLT
