Apuleius • 1 nap
A 19. század végén alkotó koreai zsánerfestőnek, Kim Dzsungunnak (Kim Jun-geun, 김준근) mintegy 1500 alkotása található az európai és az észak-amerikai múzeumokban. Adódik a kérdés, hogy a késő Csoszon-kor mindennapjait bemutató életképekből hogyan tudott egyetlen ember ennyit készíteni, és hogy hogyan kerültek ezek ekkora mennyiségben a világ legkülönbözőbb múzeumaiba. 
©국립민속박물관 / National Folk Museum of Korea
Ezek a kérdések csak még érdekesebbek, ha tudjuk, hogy a Kiszan (Kisan, 기산) művésznév alatt alkotó rejtélyes festő nemcsak ismeretlen hazájában, de még csak korabeli koreai feljegyzések sincsenek róla - minden, amit a művészettörténet ma tud a személyéről, az nyugati dokumentumokból, kereskedők, diplomaták és utazók leveleiből, visszaemlékezéseiből származik. Miközben a nevét kevéssé ismerik Dél-Koreában, a hamburgi Museum für Völkerkunde 1894-ben már az ő festményeiből állította össze az első koreai kiállítást. Művei jelentőségét többek között az adja, hogy közvetlenül a fénykép elterjedése előtti időkből őrizte meg a mindennapi élet jeleneteit.
1876-tól Csoszon, az addigi remetekirályság kénytelen volt feladni az elzárkózást, és a Japánnal, majd a nyugati hatalmakkal kötött szerződések hatására megnyitni a kapuit - de legalábbis egyes kikötőit. Az érkező nyugati kereskedők és utazók kifejezetten keresték azokat a szuveníreket, ami a koreai útjukra emlékeztette őket, egyben segített megérteni a számukra ismeretlen országot. Kína és Japán már a 18. században elkezdte kiszolgálni ezt az igényt az Európa számára készített keleti életképekkel, az ilyen jellegű export pedig az ágyúnaszád-diplomáciával megnyitott kikötők után csak még jobban növekedett. Amikor Csoszon került hasonló helyzetbe, a nemzetközi vásárlók étvágyának kielégítésére a hivatásos festők új csoportja jelent meg. A koreai festők sorában az 1886-tól két évtizeden át alkotó Kim Dzsungun nemcsak a leggyorsabb volt, aki felismerte a helyi életképek iránti nyugati érdeklődést, de ki is emelkedett a külföldi megrendelőknek dolgozó pályatársak közül. Ennek ellenére - vagy éppen emiatt - nem számított az elit művészkörök tagjának.
A mai Dél-Koreában a klasszikus életképek festői közül “a három Von”, Hjevon (Sin Junbok, 1758–1813), Ovon (Csang Szungop, 1843–1897) és Tanvon (Kim Hongdo, 1745–1806) örvend a legnagyobb tiszteletnek, Kim Dzsungunra pedig főként az utóbbi stílusa volt nagy hatással. Ez főleg akkor nyilvánvaló, ha az olyan azonos témájú festményeiket, mint például a birkózásnak, a tanításnak vagy akár a mosásnak szentelt képeiket egymás mellé helyezzük.
A nagyfokú hasonlóság mellett azonban van egy lényeges különbség kettejük munkái között. Tanvon képeinek mindig tanulsága, mondanivalója, időnként humora, esetleg kritikája van a korabeli társadalomról, alakjai arcára kiülnek az érzelmek. Ezzel szemben Kim Dzsungun rajzainak és festményeinek szereplői mindig érzelemmentesek. Az érzelmek nélküli arc minden szereplőjének sajátja: a mezei munkásoknak, az együtt játszó gyerekeknek, de még a kínzást elszenvedő alakoknak is. Mindez szöges ellentétben áll a korábbi festők életképeivel, amelyeken az érzelmek sokasága jelenik meg. A magyarázat erre az lehet, hogy Kim Dzsungun a nyugati közönség számára festett: képei egyszerűen a helyi témák, szokások megértésére, bemutatására fókuszálnak, és nem művészi mondanivaló átadására összpontosítva készültek.
Egy kanadai misszionárius felkérésére 1893-ban Kim Dzsungun illusztrálta az angol irodalom keresztény alapműve, A zarándok útja című regény (John Bunyan, 1678) koreai fordítását. Bár az eredeti könyv európai, Kim Dzsungun rajzain a helyi kiadás alakjai egyértelműen koreaiak. Emiatt is vált rendkívül népszerűvé a koreai fordítás, és korának egyik legkelendőbb regényének számított.
Fennmaradt és jelenleg ismert rajzain, festményein túl még mindig kerülnek elő alkotásai. A másfél ezer darabos életmű egyes feltételezések szerint úgy jöhetett létre, hogy Kim Dzsungun legalább egy, de akár több segéddel dolgozhatott. Művei két különböző bélyegzővel kerültek szignózásra, és képeit kettőnél több kézírás és kifejezésmód jellemzi. A társalkotók bevonását támaszthatja alá, hogy képeit a 19. század végén Vonszan, Puszan és Csemülpo (a mai Incshon) kikötővárosaiban egyszerre árusították. A több alkotó bevonása a 18-19. századi Kínában is jellemző volt a nyugati országok számára készült festményeknél. Mivel a nyugati vásárlók ezektől a képektől elsősorban az információátadást és nem a magas művészi színvonalat várták el, a csapatmunkában készült hasonló képeknél bizonyos jelenetek és alapok rendre ismétlődtek. Ez a koprodukciós rendszer egyúttal a műalkotások árucikké válását is eredményezte, és feltételezhető, hogy Kim Dzsungun is a segédek által előfestett alapokkal dolgozhatott, amiket aztán több verzióban sokszorosítottak.
A korábbi csoszoni életképektől Kim Dzsungun a témaválasztásban is eltért, ami szintén a nyugati érdeklődés hatása. A temetésekről, gyászszertartásokról, vagy akár a vesszőzésekről festett jelenetek az ő működése előtt jórészt hiányoztak a helyi életképekről. Megjelenik nála vak jövendőmondó, ördögűzést végző sámán és kolduló buddhista szerzetes is, azaz olyan személyek, akiket a korban különböző szintű - állami vagy társadalmi - megvetés övezett. Márpedig gyászszertartás vagy számkivetettek festményeit a tehetős és erényes helyi elit miért is vásárolta volna, ha a képek jórészt dekorációs célt szolgálnak? Ezek a képek a Csoszont egyáltalán nem ismerő Nyugat számára számítottak kapósnak és érdekesek a helyi szokások bemutatása miatt. Kim Dzsungun képein így teljes egészében láthatóak olyan alakok, akik más koreai festményeken nem, vagy csak alig tűnnek fel. De a rangjuknak vagy az adott szertartásnak megfelelően öltözött hivatalnokok, valamint a koruknak és a státuszuknak megfelelő öltözékben megjelenő nők is mind a koreai kultúra fontos emlékei.
És pontosan ez az, ami a leginkább vonzotta a korabeli nyugati vásárlókat. Hogy nem szereplői érzelmeire, hanem a cselekedeteikre és az általuk használt - az ipari termelést már ismerő külföldiek számára néhol már szokatlan - tárgyakra összpontosított. Rajzai a hagyományos koreai kultúrát ábrázolták, és segítettek a kulturális előismeretekkel nem rendelkező külföldieknek megérteni a koreai emberek életét. Azt is lehet mondani, hogy művei a Nyugat számára a koreai kultúra és szokások lexikonjaként működtek.
Kim Dzsungun képei egykor szinte kizárólag a külföld érdeklődését elégítették ki - nem egyszer a hétköznapi, a helyi művészek figyelmét elkerülő, banális témát vagy jelenetet kifejezetten a vásárlói felkérésére festett meg. Alkotásai egyfajta útmutatóként szolgáltak a kíváncsi külföldiek számára, életképeit könyvek és újságcikkek illusztrációiként használták. Ezek a festmények és rajzok segítettek megérteni a csoszoni szokásokat és mindennapokat akkor, amikor a nagyvilág még szinte semmit sem tudott a rejtélyes remetekirályságról. A sors iróniája, hogy Kim Dzsungun maga sem tudta, hogy milyen jelentős teljesítményt ért el azzal, hogy a koreai életképeket széles körben ismertté tette.
A cikket írta: Kocsis G. János
Források: National Institute of Korean History, Korea Times, Korean Heritage, British Museum
Képek forrása: Wikipedia, Wikipedia, National Institute of Korean History, National Folk Museum of Korea, National Folk Museum of Korea
