Nagybörzsönytől Kóspallagig a Börzsöny hegyein-völgyein át

Erdei út a Hosszú-bérc gerincén

A TÚRA ÚTVONALÁNAK SZINTMETSZETE

A túra útvonala a Google Térképen

A túra útvonala GPX formátumban

A TÚRA JELLEMZŐI

TÚRALEÍRÁS

Mivel a hétvégére már fokozatosan romló időjárást jósoltak a meteorológusok, a szokásos heti túrámat most csütörtökre tettem, ekkor még napos, bár már kicsit párás idő volt várható. Hát, akkor az előzőhöz hasonlóan ez a túra sem a szép kilátásokról fog szólni, ezért aztán egy olyan útvonalat raktam magamnak össze, ahol nem a hegycsúcsokról nyíló szép panorámák voltak a lényeg.

Még odahaza a Börzsöny turistatérképét nézegetve fedeztem fel azt a sárga kereszt jelzésű útvonalat, amely Nagybörzsöny és a Kóspallag melletti Kisinóci turistaház között kanyarog a hegyekben és bár érint pár kilátópontot is, de a lényeg a közöttük vezető patakvölgyekben van. Már régóta bakancslistás nálam a Kollár-patak völgyének végigjárása, ráadásul ezen az útvonalon a Szob és Nagybörzsöny közötti Transzbörzsönyi Erdei Vasút sínjeivel is találkoznék majd párszor. Gyerünk hát erre! A túratervezőm körülbelül húsz kilométeresre taksálta a hosszát, mintegy 820 méter szintemelkedéssel, ez éppen elég lesz egy túranapra.

Szokás szerint most is az öt órás 250-es busszal zötykölődtem le Kelenföldre, aztán a metrókkal már gyorsan megérkeztem a Nyugati pályaudvarra. Most is a 6:08-as szobi zónázó emeletes Stadler Kiss motorvonatával utaztam Szobig, ahol volt még vagy fél órám a Nagybörzsönybe menő helyközi busz indulásáig, így hát a napos, de azért csípősen hideg reggelen átsétáltam a „nagy” vasútállomásról a kisvasút végállomására. Nem volt ez valami nagy menet, hiszen a két vasút vágányai – vagyis a normál és keskeny-nyomtávú sínek egymás mellett haladnak egy darabon, még a peronok is egymás mellett fekszenek.

A vasútvonal kiépítése több szakaszban lett elvégezve még a XIX. és XX. század fordulóján különböző vállalkozások által, az üzemeltetői most is különböző cégek, átszállás nélkül végig sem lehet utazni a 20,8 km hosszú vasútvonalon. Természetesen régebben ez is erdőgazdasági kisvasút volt, először magánkezekben, az államosítása a II. Világháború után történt. Az 1970-es években ezt a vonalat is utolérte a kisvasút-bezárási láz, először Márianosztra és Nagyirtás között, később a szobi, legutoljára pedig a Nagybörzsöny felőli végén szűnt meg a forgalom.

A vonal újraindítása miatt már a teljes bezárás időpontjában mozgalom indult, de csak lassan történt bármi is ezügyben. Végül több lépcsőben valósult meg a vasútvonal felújítása és újra megnyitása, 2016 májusában indult meg először a forgalom a teljes vonalon. A vonal Szob és Márianosztra közötti szakasza a két önkormányzaté, a hegyvidéki része pedig a Nagybörzsöny Erdei Vasút NKft. tulajdona. Mivel a két szakasz eltérő mozdonyokkal és kocsikkal rendelkezik, Nagyirtáson kell váltani a vonatok között, de ezt a menetrendek összehangolásával is segítik.

Készítettem pár képet a még kora tavaszi álmát alvó kisvasút-végállomáson és elolvastam a kitett tájékoztató táblán, hogy a Szob és Nagybörzsöny közötti szakasz turisztikai célú helyreállítása 599.996.000 Ft-ból valósult meg. Kicsit elméláztam azon, hogy nem akadt még véletlenül sem 4000 Ft valamelyik bugyellárisban, hogy szép kerek legyen az összeg, aztán visszasétáltam a helyközi buszok peronjához. Az indulásig hátralévő időt itt sütkéreztem végig, aztán meg is érkezett a busz pontosan, végül nyolc után pár perccel szálltam le róla Nagybörzsöny központjában, a buszforduló terecskéjén.

Most gyorsan összekaptam magam, mivel a fényképezőgép tokját még a buszon felfűztem a derékszíjamra és a GPS-t is indítottam, már csak le kellett nulláznom a számlálóját és már indulhattam is az utamra. Eléggé csücskösre terveztem a túra végén a kóspallagi befutót, el szerettem volna még érni a templom elől 15:40-kor induló helyközi buszt, addig pedig már csak hét és fél órám volt. A túratáv és a fényképező, nézelődő túratempóm ismeretében ez nem tűnt kivitelezhetetlennek, de azért nem is volt elvesztegetni való időm!

A Vasút utcán indultam el kifelé a központból, a sárga sáv turistajelzésekkel együtt ez az utca vezet a kisvasút végállomására is, méghozzá ugyanannak a vasútnak a másik végállomására, amelynek a párját már Szobon  megcsodáltam az imént. Azonban most nem kellett elballagnom a vasútállomásig, már tíz perces séta után jobbra térítettek az ott kezdődő sárga kereszt jelzések, hogy a házak közötti füves sávon érjem el az erdőt. Nekigyürkőztem a túra első kaptatójának, a Hosszú-bérc gerincére felvezető emelkedőnek, alaposan ki is melegedtem, mire elértem a fenn futó jól kijárt földutat.

Megálltam egy percre kifújni magam, ahol a kaptató megenyhült, egy középfeszültségű távvezeték nyiladékán végigpillantva felfedeztem a völgyben Nagybörzsöny pár házát, megcsodáltam a hátteret adó Hegyes-hegy és Magyar-hegy páros erdős oldalát, aztán kapaszkodtam tovább. Gyönyörű túraidő kerekedett erre a napra, a reggeli enyhe fagynak már híre-hamva sem maradt, a nap sütött ezerrel én pedig egyszer csak azt vettem észre, hogy melegem van! Ekkor már kilenc óra felé járt az idő, levettem hát a széldzsekim és csak a sötétkék, vékony polárom hagytam magamon, amelyet aztán a nap kellemesen melegített.

Kényelmes menet kezdődött a meredek kaptató után, élveztem a napsütést és a lassan már rügyezni kezdő fákat nézegettem közben. Hamar jött ebben az évben a tavasz, tíz napja még azt írtam a korábbi túrám kapcsán, hogy még csak készülődik a természet a tavaszi nyitánya, hát most már stílszerűen írhatom azt is, hogy felharsantak a tavasz első akkordjai, már kipattantak a tüskés csipkebogyó bokrok leveleinek rügyei, de már szinte minden fa és bokor a rügyfakadás előtt áll!

Lassan, hullámvasutazva értem fel a helyenként éles gerinc legmagasabb pontjára, ide egy kilátópontot jelzett a Börzsöny turistatérképem, és tényleg, egy tarvágás kopár foltján keresztül leláttam a hegyek lábára, a Farkas-völgyön keresztül megpillantottam a távoli Ipoly-menti síkságot, de jó volt a rálátás a szomszédos Kis-Koppány és Gömbölyű-kő gerincére is. Egy kis nyeregben egy erdőgazdasági gyűjtőutat keresztezve elballagtam a glédába rakott fatörzsek halmai mellett és a térképre pillantva elkönyveltem magamban, hogy tíz percen belül el kell érnem a Tolmács-hegy kilátópontjára vezető sárga háromszög jelzések kezdetét.

Folytatódott az erdei séta, délkelet felé tartva élveztem a még kopasz faágak között az arcomra tűző napsugarakat és az erdő tavaszi hangjait hallgatva baktattam tovább az erdőben. Egyszer csak megszólalt a fejemben a vészcsengő: mikor is hagytam el a farakásokat? Az órámra pillantva láttam, hogy már jó negyedórányi járásra vagyok tőlük. Hé, komám, zabba mennek a lovak! Bizony túlszaladtam a letérésen, és ebben a GPS-em is megerősített. Visszafordulva pár száz lépés után észre is vettem a kiágazó sárga háromszög jelzéseket, aztán az alig járt ösvényen felkaptattam a Tolmács-hegy déli gerincén a csúcsig.

Nem volt valami szuper a kilátás, párás volt a levegő (éppen úgy, ahogy korábban jósolták) és sajnos itt is kezdi már az erdő benőni a panorámát, de azért jól látszott a szomszédos Nagy-Koppány erdős háta, kicsit távolabb a Kosár-bérc csúcsa is feltűnt. Elnézelődtem pár percet a tetőn, aztán visszaereszkedtem a sárga kereszt jelzés erdei útjára.

Csak Nagyirtáspuszta előtt hagyták ott a sárga kereszt jelzések az erdei földutat, ösvényen trappoltam le a gerincről a keskeny erdőgazdasági aszfaltútra, ezen értem el pár perc alatt a vasúti síneket és a kisvasút állomását. Ekkor már fél tizenegy felé ballagott az idő, leültem hát az állomásépület melletti esővédő házikó egyik napos padjára és miközben pihentem egy sort, meg is tízóraiztam. Minden csendes volt még az állomás környékén, bár a kisvasút tavaszi nyitása már március 15-én megvolt, de egyelőre csak hétvégéken közlekedik.

Az állomástól csupán pár perces séta volt Nagyirtáspusztán a Szent Orbán Erdei Wellness Hotel, az odáig vezető úton pedig szinte egymást érték a hotel sétálgató vendégei. Zsúfolt volt a szálló parkolója is, úgy látszik, nem csak hétvégére érkeznek ide a népek, hanem hosszabb időt is eltöltenek az erdei csendet élvezve. Átvágtam a kis telepen, aztán a sarkánál pár lépés erejéig rátértem a szálloda Kóspallagra vezető aszfaltozott bekötőútjára. Oda tartok én is, csak éppen teljesen más útvonalon!

Egy feketehátú barázdabillegető ugrált mindössze pár lépésnyire tőlem a park füvén, őt is megörökítettem hát, aztán az aszfaltutat magam mögött hagyva egy erdei úton indultam el lefelé Kisirtáspusztára. Menet közben kétszer is kereszteztem a kisvasút vágányát, jót mosolyogtam az út mellé precízen kirakott Andráskereszteken, amelyek pontosan jelezték mindkét helyen mindkét irányban az alig használt erdei úton járóknak a vasúti kereszteződést. Persze a lényeg az volt, hogy ezek nem a „szabványos” KRESZ táblák voltak, hanem a piros-fehérre pingált léceket girbegurba gyertyán törzsekre szögezték fel. Fő a biztonság!

Fél óra alatt leértem Kisirtáspusztára, itt megcsodáltam a kisvasút csúcsfordítóját. De hát mire is szolgál ez a csúcsfordító? Mivel a mozdonykerekek tapadása a sínhez eléggé korlátozott, a vonatok nem tudnak meredek emelkedőkön felmenni. Ezért ferdén emelkednek a vágányok a hegyoldalakban, hogy kisebb legyen a sínek meredeksége, ahol pedig fordulni kell, oda hajtűkanyarokat építenek. De mi van, ha olyan meredek a hegyoldal, hogy nem fér el rajta a kanyar? Ilyenkor építenek csúcsfordítókat, vagyis emelkedőn kapaszkodva megérkezik a vonat a csúcsfordítóba, ott átváltják a váltót és tolatva indul el a vonat a további emelkedő irányába. Linkelek egy alig kétperces kis videót a kisirtáspusztai csúcsfordító működéséről.

Kicsit elnézelődtem itt is, aztán továbbindultam a túrám legszebb szakaszára a Kollár-völgyi-patakot követő erdei úton. Itt maga a kis erdei patak a legnagyobb szám, folyamatosan az út mellett csobog, miközben egyre feljebb kapaszkodunk a völgyben. Egyszerűen nem tudtam betelni a völgy erdei csodájával, pár lépésenként megálltam fényképezni, még egy percnyi kis videót is készítettem a mobilommal a patakról és főképp a hangjáról! Persze az emelkedő sem volt piskóta, de a lassú haladás miatt egyáltalán nem volt fárasztó.

Az erdei út egy darabig megmaradt a patak bal oldali partján, később egy köves gázlón átkerült a túlsó oldalára, én pedig a völgyben egyre feljebb kapaszkodva csodálkozva figyeltem, milyen sokáig kitart a patak – később már csak egy kis csermély – az út mellett! Az ez előtti, a Visegrádi-hegységben tett túrám leírásában elsírtam a bánatom, hogy a csapadékban szegény tél után alig van víz a hegység patakjaiban, medrük felső szakasza már teljesen száraz, így hát meglepő volt a számomra a bővizű Kollár-völgyi-patak!

Aztán persze elértem azt a pontot, ahol elhallgatott a patakocska, de ez már egészen magasan volt, méghozzá ott, ahol kikapaszkodott az út a völgyből. A térképem szerint itt értem el egy kis névtelen kilátópontot, ehhez is sárga háromszög jelzések vezettek ki, felkaptattam hát egy-két perc alatt a sziklás csúcsra és közbepillantottam az ormáról. Délkelet felé nyílt a csúcsról szűk kilátás, láttam a távolban a Kis-Inóc és a Nagy-Inóc közötti Inóci-nyerget, oda kell majd felkaptatnom, ha innen továbbindulok. Magasan felettem volt még, de tudtam, hogy az oda felvezető út lesz majd a nap utolsó nagyobb kaptatója.

Persze előtte még végig kellett oldalaznom egy szűk, néha bizony kicsit súvadásos ösvényen a Nagy-Inóc meredek nyugati oldalában, miközben két, a hegyoldalban leszaladó vízmosást is kereszteznem kellett. Végül jött a kaptató, de ez sem volt túl meredek, egy órára már fenn is voltam a nyereg rétjén. Az órámra nézve láttam, hogy nagyon jól állok idővel, innen már két óra alatt simán leérek Kóspallagra, lesz még vagy fél órám a buszom érkezéséig! Letelepedtem hát egy farakásra és kényelmesen megebédeltem a hazaiból. Csak negyed kettő felé indultam tovább tudva, hogy belefér még az időbe a Szép-bérc csúcsára tett kitérő is.

Végigballagtam hát ennek a sárga háromszög jelzésnek is az erdei útján, aztán egy kis rétről már egy ösvényen kaptattam fel a csúcsra. Sajnos a párás idő ennek a kilátásnak is elvette a javát, éppen csak ki lehetett venni a távolban a Duna szalagját, ahogy befordul a Dunakanyarba, a kicsit közelebbi Nagy-Sas-hegy és tőle jobbra a Galla kettős csúcsa már jobban látszódott délnyugat felé tekintve. Elnézelődtem itt is pár percig, aztán belevágtam a Kóspallagig vezető utam utolsó szakaszába.

A Szép-bérc délkeleti oldalában egy nagyobb végvágott erdőfolton keresztül feltűnt a Darabos-hegy és a Tar Péter-hegy többcsúcsú háta, közöttük a Deszkametsző-völgyön keresztül pedig megpillantottam a távoli, Vác mellett álló Naszályt is. Talán még ez a panoráma volt a legszebb a maiak közül, itt is fényképeztem hát párat, aztán egy gyalogútra térve belefogtam a Pokol-völgybe levezető lejtmenetbe. A lejtő vége eléggé gatyafékes volt, szerencsére a csapadékmentes tél után egy cseppet sem volt saras, mert akkor bizony megkínlódtam volna vele.

Egy köves gázlón kereszteztem lenn a Pokol-völgyi-patakot, onnan pedig már csak egy kellemes erdei séta volt a Kisinóci turistaház. Most csak pár fénykép kedvéért tettem meg a házhoz vezető pár lépésnyi kitérőt, hiszen hétközben nem jön fel ide Kóspallagról a 15:40-es busz, le kell majd sétálnom miatta a faluba. Mindenesetre a turistaház kilencven éves, kicsit kastélyszerű főépülete remekül illik a környezetébe, mindig megcsodálom, amikor errefelé járok!

Idáig vezettek Nagybörzsönyből a sárga kereszt jelzések, innen több lehetőségem is volt lejutni Kóspallagra. Egyrészt ott volt a turistaház előtt elvezető keskeny aszfaltút – ezen indultam el Nagyirtáspusztáról – de ezt csak végszükség esetére tartogattam, ha kevés volna már a busz indulásáig hátra lévő idő. De most nem voltam időzavarban, ezért a hosszabb, de szebb útvonalat választottam az Országos Kéktúra útvonalán.

Már a kék sáv jelzéseket követve vágtam át az erdőn a víkendházak kerítése mentén, aztán az ösvény befordult a Ló-hegyi-patak völgyébe. Ez nem egy szépségdíjas szakasz, a turistaút egy tíz-tizenöt éves, kefesűrűségű tölgyes-gyertyánoson vág keresztül, persze a patak ott csobog valahol az út mellett, de azt sem láttam a fáktól. Hirtelen értem ki a patak gázlójához, átegyensúlyoztam a vízbe dobott vastagabb faágakon, aztán hátulról kapaszkodtam fel meredeken a Kálvária-hegyre. A lapos fennsíkján átvágva éppen háromra értem el a kőkereszteket.

Délutánra kicsit eloszlott a pára, jó lehetett látni az alattam elterülő Kóspallagot, de a távolban feltűntek a Visegrádi-hegység csúcsai is. Még végigpillantottam a szomszédos Kopasz-hegy, Sas-hegy és Nagy-Sas-hegy gerinc csúcsain, aztán sétálós tempóban leereszkedtem a tetőről a falu házai közé. Épp akkor érkezett meg a busz a templomnál lévő buszfordulóba, amikor lemálháztam a megálló egyik padjánál. A sofőr megfordult a busszal a templom mögött, aztán beállva a megállóba leszállt a buszról, odaszólt, hogy indulásra visszajön, aztán lezárva a járgányt hazament egy rövid pihenőre. Így aztán az indulásig hátra lévő vagy huszonöt percet a napos padon lebzseltem végig. Amúgy is szeretem az ilyen túra végi lazulásokat, amikor már átadhatom magam a jól megérdemelt pihenésnek!

Pontosan indult a helyközi Kóspallagról, pontosan is érkeztünk meg Kismarosra, a vasúti megállóhoz. Volt még épp negyedórám, hogy átbaktassak a szomszédos vasúti megállóba és megvárjam a Szobról érkező zónázót. Hétvégente a börzsönyi útjaikról hazatérő túrázók adják a vonaton az utasok zömét, de most a csütörtöki nap miatt alatt volt utas, még Vácról is csak félig telten indult tovább a zónázó. A Nyugatinál metróra váltva vágtam át a város alatt, aztán Kelenföldön még épp elkapva egy hazafelé induló 250-es buszt fél hatra már otthon is voltam.

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a blogot a facebookon is!